Első ének, invokáció:
Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait, s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.
Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta:
mert önnön buta vétkeikért odavesztek a társak,
balgák: fölfalták Hüperíón Éeliosznak
barmait, és hazatértük napját ő elorozta.
Istennő, Zeusz lánya, beszélj minekünk is ezekből.
Hatodik ének, Odüsszeusz megérkezik a phaiákhoz:
Hát így szunnyadt ott a sokattűrt fényes Odüsszeusz,
álom- s fáradtság-nyügözötten; azonban Athéné
most városba suhant be, a phaiák férfiakéba,
hajdan akik tágtáncterü nagy Hüpereia öblében
laktak, s szörnyü kevély vad Küklópsz-nép közelében,
kik pusztítgatták őket, mert több erejük volt.
Onnan az isteni Nauszithoosz kivezette a népét,
búzaevő ember-fajtól távol Szkheriába,
házakat épített, bástyával övezte a várost,
templomokat magasított s szétosztotta a szántót.
Őt leigázta a vég, Hádész házába került már,
s most a király, kit az ég bölccsé tett, Alkinoosz volt.
Ennek a háza felé sietett a bagolyszemü Pallasz,
gondolkodva a hősszívű Odüszeusz hazatértén.
Ment be a jólfaragott hálóba, amelyben a lányka
szunnyadt, s mint örök istennő, oly szépalakú volt:
Nauszikaá, lánysarja a nagyszivü Alkinoosznak,
s még két szolgaleány, Khariszoktól bájos, a szélső
két oszlop töviben; s tündöklő ajtaja zárt volt.
Ő a leány ágyához osont, sebesen, fuvalatként,
s ott fejtől állt meg, s megszólította szavával,
tenger büszke hajósa Dümász lányának alakját
öltve, ki egykoru volt a leánnyal, s drága szivének.
Ennek alakjában szólt most a bagolyszemü Pallasz:
"Nauszikaá, mért szült az anyád íly lusta leánynak?
Elhanyagolva hever tündöklő drága ruhád mind,
és közeleg lakodalmad, azon szép tiszta ruhát kell
öltened és adnod majd, kik hazavisznek, azoknak:
mert hiszen ebből kél a leány jóhíre a nép közt,
apja is ennek örül, s vele örvend anyja, az úrnő.
Hát csak eredjünk mosni, amint fölfénylik a hajnal:
s én nyomodon sietek versengeni, hogy hamarabb légy
készen véle, hiszen nem léssz te soká hajadon már:
mert hisz a községből megkérnek a legderekabbak
minden phaiák közt, honnét a te törzsed is indul.
Hát korahajnalban buzdítsd neves édesapádat,
hogy szekeret s öszvéreket adjon fölszereléssel:
fussanak öltönyeiddel, övekkel, szép takarókkal.
És magad is helyesebb, ha ekép mégy, nem gyalog indulsz,
mert a mosógödrök még innen messze feküsznek."
Szólt s ezután elment a bagolyszemü Pallasz Athéné,
szállt az olümposzi csúcsra: az istenek el nem enyésző
székhelye az, mondják. Soha szél nem rázza, nem ázik
záporban, sose hull rá hó, de a szép levegőég
felhőtlen, s futkároz rajta a tiszta verőfény:
ott mulatoznak a boldog olümposzi istenek egyre.
Hát, miután intette a lányt, oda szállt el Athéné.
S jött is a széptrónszékű Hajnal, s drágaruhájú
Nauszikaát fölverte: csodálta a lányka az álmot,
s termeken át indult, a szülőinek is hirüladni:
jó apjának s anyjának; bent lelte meg őket.
Anyja a tűzhelynél szolgálólányai közt ült
s tengeri-bíbor szállal szőtt; apját pedig akkor
érte, mikor kifelé ment épp, a neves fejedelmek
gyűlésébe, hová fényes phaiákjai hívták.
Hát odaállt szeretett apjához a lányka s ekép szólt:
"Édes apus, szekeret nem akarnál adni ma nékem,
jókerekűt, magasat, hogy drága ruháim a vízhez
mosni vigyem, hisz mind szennyes halmokba hevernek?
Hozzád is, mikor ott a tanácsban döntesz a legfőbb
embereiddel, az illik, hogy csupa tiszta ruhát hordj.
Öt kedves fiad is van még palotádnak ölében,
kettő már házas, de a többi legény a javából,
s mindig tiszta mosott köpenyegben akar valamennyi
menni a táncba: s mindevvel gondolni nekem kell."
Így szólt, mert szégyelt viruló nászt mondani édes
apja előtt. De az értett mindent, s válaszul így szólt:
"Nem tagadom meg tőled az öszvért s mást se, szülöttem.
Hát csak eredj: majd fölszerelik szekerünket a szolgák,
jókerekűt, magasat, kast is tesznek tetejébe."
Mondta, parancsot adott, s megtették nyomban a szolgák.
Jókerekű szekerét ellátták fölszereléssel,
két öszvért hoztak s a szekérnek elébe befogták;
fénylő köntöseit terméből hozta a lány is.
És a ruhát fölrakta gyalult sima szép szekerére;
majd ládába rakott üditő eleséget az anyja,
sokfélét, húst tett bele, bort öntött be a kecske-
tömlőbe; s fölszállt ezalatt a leány a szekérre.
S még szinarany korsót is adott neki síkos olajjal,
szolgaleányaival hogy a parton megkenekedjék.
Az megfogta a fényes gyeplőt, fogta az ostort,
s indított vele: két öszvér dobogása dübörgött.
Csörtettek szakadatlan, vitték őt s a ruhákat;
nem maga ment csak, a szolgaleányok is útnakeredtek.
És amidőn a folyó gyönyörű sodrához elértek,
sűrü mosógödrökhöz, ahol szép víz elegendő
ömlik elő s ki, nagyon szennyest is mosni fehérre,
akkor a két öszvért a szekérből nyomba kifogták,
s forgatagoshullámu folyó partjára terelték,
rágjanak édes jó füveket. Maguk ott a szekérről
két kézzel hordták a ruhákat az éjszinü vízbe,
és sebesen vetekedve taposták lent a gödörben.
És az egész szennyest hogy tiszta fehérre kimosták,
végül a tengerparton sorban szétteregették
ott, hol a parti kavics legtisztább lett a haboktól.
Megfürdöttek, a fényes olajjal megkenekedtek,
és a folyó partján lakomához láttak utána;
nap sugarán hagyták száradni a tiszta ruhákat.
Élvezvén az ebédet a szolgálók s a királylány,
fátylukat eldobták s labdával játszva mulattak:
hókaru Nauszikaá vezetett, táncolva daloltak.
Mint nyilas Artemisz úrnő jár a hegyek meredélyén,
járja a hosszugerincű Téügetoszt s Erümanthoszt,
hol vadkanra, szökő szarvasra vadászik örömmel,
s véle a pajzsos Zeusz lánysarjai, völgybeli nimfák
játszadozón járnak, s Létó örvend a szivében:
mert mindannyi közül feje, homloka úgy kimagaslik,
s könnyen ráismerni, pedig gyönyörű valamennyi:
szolgálói között így tűnt ki a szép hajadonlány.
Ámde midőn haza kellett már indulnia újra,
s öszvért is befogott, beredőzte a drága ruhákat,
akkor mást gondolt a bagolyszemü Pallasz Athéné:
ébredjen föl már Odüsszeusz és lássa a szép lányt,
az meg a phaiák városhoz vezetője lehessen.
Szolgálója felé hajitott labdát a királylány:
elvétette, s a mély örvénybe zuhant a labda.
Fölsikitottak a nők: föl is ébredt fényes Odüsszeusz,
és föl is ült, így töprengett a szivében, eszében:
"Jaj nekem, újra milyen népek földjére jutottam?
Dölyfösek-é, vadak-é, törvénnyel mitse törődők,
vagy vendégszeretők s elméjük féli az istent?
Mintha leányok hangja sikoltott volna köröttem,
nimfáké, kik a csúcson laknak, a bérc meredélyén,
és a folyók forrásainál, s a füves legelőkön.
Tán szóval szóló népek közelébe kerültem.
Rajta, magam fogom ezt megtudni s látni szememmel."
Szólt, s a sürűből már bújt is ki a bajnok Odüsszeusz,
ágat tört le erős markával a rengeteg erdőn,
lombosat, ezzel testét fedte, takarta szemérmét.
Mint a hegyekbennőtt, erejében biztos oroszlán,
ment, ahogy az megy a szélben, esőben a két szeme fényben
szikrázik, s ökrökre rohan, vagy a gyönge juhokra,
vagy szarvasra az erdőn, s arra is űzi a gyomra,
hogy juhokért az erős aklok közepére berontson:
így kívánt Odüszeusz szépfürtü szüzek seregébe
törni ruhátlanul is, mivel ennyire bajba szorongott.
Rettenetesnek tűnt fel előttük a tengeri habtól
rútan; szétrebbenve futottak a parti fokokhoz.
Csak maga Nauszikaá várt; mert szívébe Athéné
merszet tett és tagjaiból kiemelte a félést.
Szembe tekintve csak állt; Odüszeusz meg hányta-vetette:
átkulcsolja-e térdeit, úgy könyörögjön a lányhoz,
vagy csak a távolból, hízelgő szókkal, esengjen,
hogy városba vezetné tán és adna ruhát rá.
Így töprengett és úgy látta, hogy ez helyesebb lesz:
távolból fog csak hízelgő szókkal esengni,
hogy haragos ne legyen, ha a térdét illeti kézzel.
Édesen és ravaszul hát hozzá nyomban ekép szólt:
"Úrnőm, esdekelek; ki vagy? isten? földi halandó?
Hogyha te istennő vagy, a tágterü égbe lakók közt -
Zeusz atya gyermeke: Artemisz az, kihez én a leginkább
tartalak arca hasonlónak, termetre s alakra;
és ha halandó vagy, ki a földön tartja lakását,
boldog apád háromszor, anyád is boldog, az úrnő,
és testvéreid is háromszor: bennük a lélek
örvendezve repes bizonyára örökre miattad,
táncbavegyülni ha látnak ilyen szép tiszta virágot.
Ámde legáldottabb a szivében mindegyikük közt
az, ki ajándékkal megnyer s házába vezet majd.
Mert sohasem láttam még íly szép földi halandót,
sem férfit, sem nőt: ha tekintlek, a bámulat elfog.
Egykor Déloszban, nagy Apollón oltáránál
láttam ily ifju, magasbaszökő pálmának a törzsét:
mert ott is jártam, sok nép követett amaz úton,
melyen olyan sok csúf nyomorúság várakozott rám.
Hát mikor azt láttam, bámultam ekép a szivemben
hosszan, mert oly szálfa a földről még sose szökkent,
mint téged bámulva csodállak, s félek erősen
térdedet átkulcsolni; nehéz bú súlya szakadt rám.
Tegnap, húsz nap után, sikerült kikerülnöm a borszín
vízből: eddig a hullám és rohanó vihar űzött
Ógügié szigetéről. Most idedobva a daimón
tán valamely új bajba kever; mert nem hiszem ám, hogy
végeszakad, még sok bajt mérnek az istenek énrám.
Hát könyörülj, úrnőm: mert hozzád jöttem először
annyi keserves kínom után, nem is ismerek embert
egyet sem, kik e várost lakják, ezt a vidéket.
Rajta, mutasd az utat, valamely rossz rongyot is adj rám,
tán hoztál a ruhák számára magaddal ilyesmit.
S néked az istenek adják meg mindazt, mire vágyol,
férjet s háztartást, s hozzá gyönyörű egyetértést:
mert hiszen annál nincs soha szebb és nincs derekabb sem,
mint mikor egymást értő szívvel tartja a házát
férj és nő, nagy fájdalmára a rosszakaróknak,
jóakarók örömére, jeles hírére maguknak."
Erre a hókaru Nauszikaá neki válaszul így szólt:
"Jó idegen, nem vagy hitvány te, sem esztelen ember;
csakhogy olümposzi Zeusz maga osztja az emberek üdvét,
jóknak is és rosszaknak is úgy, ahogy őneki tetszik:
ezt osztotta neked, s tűrnöd kell mindenesetre;
most miután a mi várunkat, földünket elérted,
nem léssz már szűkébe ruhának, semmi olyannak,
mit sokateltűrt esdekelőnek nyujtani illik.
Néked a várost megmutatom; halld népe nevét is:
phaiákok lakják, az övék ez a föld, ez a város,
én meg a lánya vagyok nagyszívű Alkinoosznak,
s nála találod a phaiák nép erejét s a hatalmát."
Szólt, és széphaju szolgálóinak adta parancsát:
"Vissza, ti szolgálók; hova futtok e férfiu láttán?
Tán csak nem hiszitek, hogy minket bántani kíván?
Nincsen olyan földönsiető ember, sosem is lesz,
phaiákok földjére ki pusztító akarattal
érkeznék: mert drága kegyében az égilakóknak
ember-messze lakunk a zajongó tengeri árban,
itt, a világ szélén, s nem jár ide földi halandó.
Csakhogy ez itt nyomorult, hányódva került szigetünkre,
gondoznunk kell őt: mert Zeusztól ér ide minden
koldús és idegen, s a kevés is jólesik annak.
Rajta, leányok, kínáljátok ebéddel, itallal,
s fürdessétek meg, hol a szél nem fú, a folyóban."
Szólt; mire egymást bíztatgatva megálltak a lányok,
széltől védett heĺyre vezették őt, hova küldte
Nauszikaá, lánysarja a bölcsszivü Alkinoosznak;
és mellé rakták a palástot, az inget, a köntöst;
adtak arany korsót Odüszeusznak, síkos olajjal,
s bíztatták, hogy a víz hullámai közt lefürödjék.
Ekkor a szolgaleányokhoz szólt fényes Odüsszeusz:
"Álljatok egy kicsit arrébb, lányok, hogy magam öntsem
vállamról le a sós habot és kenekedjem olajjal;
mert testemnek rég nem volt már része kenetben.
És tielőttetek én nem fürdöm: szégyelem azt, hogy
széphajfürtü leányok elé álljak ki mezítlen."
Szólt; arrébb mentek, s elmondták ezt a leánynak.
S most a folyóban mosta le isteni bajnok Odüsszeusz
azt a halbot, mely erős vállát s hátát boritotta,
meddő víz tajtékját is lesikálta fejéről.
És miután mindent lemosott már, megkenekedve
vette föl azt a ruhát, mit a szép hajadon neki küldött;
ekkor Athénaié, a hatalmas Zeusz atya lánya,
szemre nagyobbá tette, erősebbé, s a fejére
göndör fürtöket is, mint jácint-szirmokat, öntött.
Mint amidőn aranyat körülönt az ezüstre egy ember,
művész, kit tanitott Héphaisztosz s Pallasz Athéné
minden mesterségre, s ezért kezeműve nagyon szép,
így öntötte a bájt vállára, fejére az úrnő.
Félrevonult Odüszeusz s odaült peremére a partnak,
szépségtől, bájtól ragyogón; bámult a királylány.
S végre a széphaju szolgálólányokhoz ekép szólt:
"Rajta, fehérkaru szolgálók, hallgassatok énrám.
Lám, nem az összes olümposzi istenek óhaja ellen
ért ez a férfi az isteni phaiák nép közelébe:
mert az imént még rútnak tűnt, nyomorultnak előttem,
most meg olyan, mint isteneink, kik az égbe lakoznak.
Bárcsak ilyen férj volna nekem kijelölve az égtől,
ittlakozó, és vajha maradna e földön örömmel.
Rajta, leányok, kínáljátok ebéddel, itallal."
Szólt; a leányok hallgatták s tették a parancsát:
vittek már Odüszeusz elibé ételt is, italt is.
S ekkor evett meg ivott a sokattűrt fényes Odüsszeusz
nagyhevesen: mert rég nem volt már része evésben.
S Nauszikaá, a fehérkaru mást vett most az eszébe.
Tiszta ruháit mind gyönyörű szekerére rakatta,
és befogatta erős öszvéreit, ő maga fölszállt,
s buzdította ekép Odüszeuszt, szót szólva kimondta:
"Kelj föl, jó idegen, városba megyünk, hogy igen bölcs
édesapám házához küldjelek el; s te az összes
phaiákok közt legderekabbakat ismered ott meg.
Tedd csak, amit mondok, mert látom, hogy buta nem vagy:
míg mi a földeken át haladunk, meg a búzamezőkön,
addig a szolgaleányokkal kísérd csak az öszvért
és szekerünk szaporán; az utat pedig én mutatom meg.
Ám hogy a város alá érünk, melyet égremagasló
bástya övez, s mindkét végén gyönyörű kikötő van,
szűk a bejárat: a görbe hajók ott állnak az útnak
mentében sorban, mindnek helye megvan a vízben.
Ott a Poszeidón szép szentélye körül piacunk is,
áll odavonszolt s földbe levert sok sziklaüléssel.
Fölszerelését itt készítik a barna hajóknak,
vásznakat és kötelet, s evezőt élesre gyalulnak.
Mert nincs gondjuk phaiákoknak nyílra, tegezre,
árboc kell nekik és evező, és gálya, arányos,
mellyel az ősz habokon dicsekedve suhannak előre.
Rossz szavukat kikerülném, még valahogy ne gunyoljon
egy ezután, mert nagydölyfűek akadnak a nép közt,
s még valamely hitványabb így szól, szembevetődve:
»Ejnye, ki itt ez a szép idegen, nagytermetü férfi
Nauszikaával? Hol lelt rá? Még férje is ez lesz.
Vagy valamely vándort hívott ide fürge hajóról,
messzelakó népből, hisz senki sem él közelünkben;
vagy míg mondta imáját, isten szállt le az égből,
egy nagyonóhajtott és elveszi minden időkre.
Jobb is ez így, hogy utánaszaladva szerezte a férjét
máshonnan; hiszen úgyis megveti itthon a phaiák
férfiakat, pedig annyi nemes kérné feleségül.«
Így szólnak, s ez a szó majd énrám hozza a szégyent.
Mert magam is megitélném azt a leányt, ki ilyent tesz,
hogy bár apja s az anyja s a jó rokonok nem akarják,
férfival együtt jár, mielőtt virrad lakodalma.
Most, idegen, szavamat jól értsd meg, hogy hamarabb kapj
jó kíséretet édesapámtól, hogy hazaküldjön.
Fölleled itt Pallasz ragyogó ligetét az utunknak
szélén: nyárfaliget, forrással, rét közepében:
itt van apám földrésze, virágzó kertje, a város
szélétől oly messze, hová még ér a kiáltás.
Ülj le tehát ott és kis időt várj, míg mi előre
tartva, elérjük a várost és az apám palotáját.
Csak miután már azt gondoltad, hogy hazaértünk,
vedd utadat te a phaiák város iránt, s tudakold ott,
hol van a háza apámnak, a nagyszivü Alkinoosznak.
Könnyü fölismerned, kisgyermek is elvezet arra,
mert hisz a phaiák házak közt nincs egy se hasonló,
oly gyönyörű palotája a harcias Alkinoosznak.
Ámde mikor már elrejt téged a ház meg az udvar,
vágj át legsebesebben a termen, míg oda nem jutsz
édesanyámhoz: a tűzhelynél ül, a tűz sugarában,
tengeri-bíbor szép fonalat szövöget, csoda nézni;
oszlophoz dől; háta mögött a cselédei ülnek.
Ott van az oszlop alatt trónszéke is édesapámnak,
ő azon ülve borozgat, akár valamely örök isten.
Menj el apám mellett, s kulcsold át édesanyámnak
térdét, hogy meglásd hazatérted örömteli napját
gyorsan, akármíly távolról értél ide hozzánk.
Hogyha az ő szívében irántad jóakarat kél,
újra remélheted azt, hogy látod a kedveseid még
s jólépült házadba elérhetsz, otthoni földre."
Így szólt, és ragyogó ostorral csapta meg ekkor
két öszvérét: elhagyták a folyót nekifutva.
Gyorsan ügettek, a lábaikat sebesen szedegették;
s ő jól húzta a gyeplőt, hogy vele tudjon Odüsszeusz
lépni, s a szolgálók, s mértékkel emelte az ostort.
S már a nap is lebukott, hogy elértek Pallasz Athéné
híres szent ligetébe; leült ott fényes Odüsszeusz.
S nagy Zeusz lányáhaz tüstént így küldte fohászát:
"Hallgasd meg szavamat, pajzsos Zeusz gyermeke, Győztes:
hallgass rám legalább most, mert nem tetted idáig,
hogy tutajom széttört, meg a Földrázó dühe morzsolt.
Tedd, hogy a phaiák nép szivesen s könyörülve fogadjon."
Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta Athéné.
Mégse jelent meg előtte, mivel tisztelte erősen
édesnagybátyját, ki gyülölte lobogva szünetlen
isteni hős Odüszeuszt, valameddig csak haza nem tért.
Tizenegyedik ének, Neküia:
És miután odaértünk már a hajóhoz, a vízhez,
ott legelőször az isteni vízre kivontuk a bárkát,
árbocot is raktunk bele, vásznat a barna hajóra,
fogtuk a kost, a juhot: beleraktuk; utána magunk is
fölszálltunk keseregve, szemünkből hullt a kövér könny.
És a sötétkékorru hajó mögül íme kisérő
jó szelet is küldött az utunkra, vitorladagasztót,
széphaju Kirké, félelmes, zengőszavu isten.
Elrendeztük egészen a bárkánk fölszerelését,
s ültünk: szél meg a kormányos vitték csak a bárkát.
Rajta egész napon át feszesen duzzadt a vitorla.
S már a nap is lebukott, árnyékba borultak az utcák,
ekkor elért a hajónk is a mélyvizü Ókeanoszhoz.
Ott van a kimmeriosz nép városa, lakhelye, ködbe
és felhőbe takartan; a nap sose néz le reájuk,
és sohasem fénylik sugarával az égi magasból,
sem mikor útnakered, föllépve a csillagos égre,
sem mikor újra leszáll, és föld fele fordul az égről;
vészteli éj feszül egyre e gyarló földilakókra.
Ott futtattuk a partra hajónkat; a kost meg a párját
vittük; s mentünk Ókeanosz zuhogó vize mentén
míg, ahová Kirké kijelölte, a helyre nem értünk.
Ekkor az állatokat Perimédész Eurülokhosszal
fogta; s a combom mellől rántva ki jóhegyü kardom,
ástam a gödröt, amelynek a széle s a hossza könyöknyi;
körbe italt is töltöttem valamennyi halottnak,
tejjel mézet előbb, azután édes boritalt is,
harmadszorra vizet, fölibé a fehér daralisztet.
És az erőtelen elhúnytakhoz hosszan esengtem,
hogy hazatértem után tehenet sujtok le nekik, mely
meddő s legjelesebb, és kincseket égetek otthon,
s ígértem juhot is külön ekkor Teiresziásznak,
éjfeketét, mely egész nyájamból messze a legszebb.
Engesztelve a holtak népét jámbor imákkal,
fogtam az állatokat, nyakuk elmetszettem azonnal;
folyt feketén a gödörbe a vér, gyülekeztek az elhúnyt
holtak lelkei mély Ereboszból, sűrü sereggel.
Ifju menyasszonyok, ifjak, gyötröttéletü aggok,
friss bánattal a lelkükben szép zsenge leányok,
és sokan ércmívű dárdával megsebesített
elhullt harcosok is, foltos volt vértjük a vértől.
Mind odagyűltek az árok mellé, innen-amonnan,
szörnyü zsivajjal; sápadt félsz ragadott meg azonnal.
Ekkor a társaimat noszogatva, kimondtam: a kost is
és a juhot, melyek ott a vad érctől sujtva hevertek,
nyúzzák s égessék meg, az isteneket megimádván,
szörnyüerős Hádészt s riadalmas Perszephoneiát;
én meg a combom mellől rántva ki jóhegyü kardom,
ott ültem, nem eresztve erőtlen holt seregekből
senkit a vérhez, amíg nem szóltam Teiresziásszal.
Elpénór társamnak jött el először a lelke:
mert hisz a szélesutú földön még el se temettük:
Kirké háza ölében a testét megsiratatlan
s eltemetetlen hagytuk, mert az utunk sietős volt.
Hát mikor itt láttam, szívemben szánva zokogtam,
majd pedig így szóltam hozzá szárnyas szavaimmal:
»Elpénór, hogyan érkeztél e ködülte homályba?
Lám, gyalog is hamarabb jártál, mint én a hajóval.«
Így szóltam hozzá, s nekem ő nyöszörögve felelte:
»Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
megrontott a gonosz szellem, meg a rettenetes bor.
Kirké háztetején lefeküdtem, s észre se vettem,
visszafelé hova lépjek a hosszú létra fokára,
hát fejjel lefelé lezuhantam a ház tetejéről,
és nyakamat szegtem: s ideszállt Hádészhoz a lelkem.
Térded ölelve könyörgök most, ama messzelevőkre:
nődre s apádra, ki táplált rég, amikor kicsi voltál,
s Télemakhoszra, kit, egyfiad, otthagytál palotádban,
- mert tudom én, hogy Hádész házából te megintcsak
Aiaié szigetére sietsz remekívü hajódon -
rólam, uram, ha elérsz oda végül, meg ne feledkezz.
Hogy siratatlanul és temetetlenül ott ne maradjak,
míg te tovább utazol, ne legyek neked istenek átka;
égess hát meg a fegyvereimmel, ahány velem ott van,
s nékem az ősz tenger partján sírdombot emeljél,
hogy szomorú sorsom tudják meg a megszületendők.
Végezd el nekem ezt, s evezőmet is üsd a halomba,
azt, amelyikkel a társak közt, míg éltem, eveztem.«
Így szólt ő; mire én így adtam néki a választ:
»Megteszem ezt néked, te szegény, elvégzem e munkát.«
Szólván egymáshoz szomorú szavainkkal eképen
ültünk ott: külön én, kardommal a vérre vigyázva,
szembe velem pedig emberem árnya beszélt szakadtalan.
Elhúnyt édesanyámnak is eljött ekkor a lelke,
Antikleia, leánya a nagyszivü Autolükosznak;
ő még élt, mikor én szent Trója felé kihajóztam.
Hát mikor itt láttam, szívemben szánva zokogtam;
s még így sem hagytam, bármennyire fájt is a szívem,
jönni a vérhez, amíg nem szóltam Teiresziásszal.
Végre közelgett lelke a thébai Teiresziásznak,
szép aranyos bottal; rámismert, szólt is azonnal:
»Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
jaj, te szegény, mért fordultál el a nap sugarától
s jöttél nézni a holtakat és a mezőt, hol öröm nincs?
Menj a gödörtől már és vond el a jóhegyü kardot,
hadd ízleljem a vért és mondjak néked igaz szót.«
Szólt; mire hátrahuzódva, ezüstszögü kardomat újra
visszaeresztettem hüvelyébe. Ivott a sötétlő
vérből és azután így szólt hozzám a derék jós:
»Édes, könnyü utat keresel haza, fényes Odüsszeusz,
csakhogy az isten szörnyűvé teszi; mert sose hinném,
hogy te kijátszod a Földrázót, aki megdühödött rád
szörnyen, amért szeretett fiusarját megvakitottad.
S tán így is hazaértek azért, keseregve, bajok közt,
csak lelkedre vigyázz, fékezd meg a társaidét is,
rögtön amint odaérkeztek remekívü hajóval
Thrínakié szigetére, kifutva a kékszinü vízből,
és legelő tehenekre találtok, nagyszerü nyájra,
Hélioszéra, ki mindent lát és hall a világon.
Hogyha az állatokat nem bántod, utadra ügyelsz csak,
akkor tán hazaértek, bár keseregve, bajok közt.
Hogyha pedig bántod, veszedelmet jósolok akkor,
embereidnek s bárkádnak; te magad ha megélsz is,
későn érsz s bajosan haza, társad mind odavesztve,
mások bárkáján, s palotádban bajra találsz majd:
dölyfös férfiseregre, amely vagyonod fölemészti;
isteni hitvesedet kérik mind, kincset ajánlva.
Csakhogy erőszakukért bosszút állsz majd hazatérve;
s hogyha megölted a kérőket palotádnak ölében,
csellel akár, vagy szemtől-szembe velük, hegyes érccel,
végy egy jólfaragott evezőt válladra, bolyongjál,
míg olyanokhoz nem jutsz, kik tengert sose láttak,
s ételüket sem eszik megsózva a tengeri sóval:
és sohasem láttak pirosarcú fürge hajókat,
sem könnyű evezőt, mely szárnya a fürge hajónak.
Íme, világos jelt mondok, nem véted el akkor.
Majd amidőn egy más vándor jő szembe veled s szól:
magszóró a lapát, mit fényes válladon őrzöl,
akkor a jó evezőt szúrd nyomban a földbe, Poszeidón
istennek pedig ott áldozz remek áldozatokkal,
vágj le bikát és kost, és kant, mely hágja az emsét,
aztán menj haza és ott áldozz szent hekatombát
tágterü égbe lakó örökéletü isteneinknek,
mindnek sorban. A tengerről jő majd a halálod,
gyöngéden közelít hozzád, és könnyü öregség
végén sujt csak rád, amidőn körülötted a néped
boldogan él. Ezt mondom néked igaz szavaimmal.«
Így szólt ő; mire én így adtam néki a választ:
»Teiresziász, bizonyára az égilakók szövik ezt így.
Most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:
elhúnyt édesanyám lelkét látom szemeimmel;
ott ül a vér közelében némán, és a fiához
nem tud szólni, hiába van itt, meglátni se tudja;
mondd meg, uram, hogy anyám hogyan ismerhetne föl engem.«
Ezt mondtam; mire ő tüstént így adta a választ:
»Könnyü a szó, amit elmondok s a szivedre kötök most.
Elhúnyt holtakból ha akárkit a vér közelébe
engedsz, az majd megszólal s mond néked igaz szót;
és ha a vért már megvonod, akkor visszairamlik.«
Így szólt, s már indult Hádész házába a fennkölt
Teiresziász árnyéka, kimondva az isteni sorsot;
én pedig ott álltam s vártam; s odajött az anyám és
itta az éjszinü vért. Rámismert nyomban utána,
és zokogó hangon hozzám szárnyas szavakat szólt:
»Drága fiam, hogyan érkeztél e ködülte homályba,
hisz még élsz. S meglátni nehéz élőknek e tájat.
Mert közbül sok a szörnyü folyam, félelmetes örvény,
és legelőször az Ókeanosz, melyen át sose kelhet
senki gyalog, hacsak épp nem akad jómívü hajója.
Tán most Trója alól értél ide hosszu bolyongás
közben a bárkáddal s követőkkel? Még Ithakában
nem jártál, és hitvesedet sem láttad a házban?«
Így szólt ő; mire én így adtam néki a választ:
»Édesanyám, Hádész házába a kényszerüség hoz,
thébai Teiresziász lelkétől kérdeni jósszót;
még az akháj földnek közelébe kerülni se tudtam,
otthon sem voltam, nyomorult vagyok, egyre bolyongok,
akkortól, hogy elindultam hős Átreidésszal
jócsikajú Trójába, a trószokkal verekedni.
Most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:
téged a hosszuranyujtó végnek míly neme vert le?
Hosszu betegség volt, vagy tán nyilas Artemisz úrnő
gyöngéd nyílvesszőivel ölt meg a messze magasból?
S mondd, az apám hogyan él, s akit otthon hagytam, a gyermek;
méltóságom övék-e ma is, vagy a többi közűl egy
vette el, és azt mondják, hogy haza már sose térek?
Szólj feleségemről, hogyan érez; mondd, mi a terve;
ottmaradott-e fiam mellett, vele őrzi-e házam,
vagy már nőülvette a legderekabbik akháj hős?«
Szóltam; s édesanyám ezt mondta azonnal, az úrnő:
»Ottmaradott nagyonis tűrő lélekkel az asszony,
őrzi a termeidet most is: keserű siralomban
hervad az éjjele, nappala, hullnak a könnyei folyton.
És a te szép méltóságod nem szállt soha másra,
földeden úr a fiad, s megkapja a dús lakomából,
melyet igazságosztók adnak, mindig a részét,
mert mind meghívják. Hanem édesapád a tanyáján
teng odakinn, sose megy városba. S a fekhelye ottkinn
nem kerevet, nem szép köpenyeg, nem nagyszerü szőnyeg;
télen a házban hál, hol a szolgák szoktak: a tűzhely
lángja előtt, hamuban, a testét rossz rongy fedi folyton,
s hogyha a nyár közelít, vagy az ősz jön, a drágagyümölcsű,
bornevelő szőlősligetében, hullt levelekből,
itt is, amott is, meg van vetve a földön az ágya.
Bánatosan fekszik, szive mélyén gyásza növekszik,
várja a jöttödet és így éri a terhes öregség.
Így pusztultam el én is, eképen telt be a sorsom:
mert nem a jólcélzó nyilas istennő keze ölt meg
gyöngéd nyílvesszőivel otthon a messze magasból,
hosszu betegség sem támadt rám, mely a leginkább
szív ki a testből életerőt csúf sorvadozásban;
vágyam utánad, bölcs elmédre, te fényes Odüsszeusz,
és a szelídségedre, rabolta el édes lelkem.«
Így szólt; s én a szivemben fontolgatva akartam
elhúnyt édesanyám lelkét a karommal ölelni.
Háromszor nekiindultam, vágyódva erősen,
háromszor surrant ki kezemből, mintha csak árnyék
s álom volna. Szivemben az éles fájdalom erre
méginkább megnőtt, s szóltam szárnyas szavaimmal:
»Édesanyám, mért nem vársz rám, ki ölelni akarlak,
hogy Hádész házában is egymás karja öleljen
s még örömünkre betelhessünk a fagyos zokogással?
Vagy csak egy árnykép ez, mit a fennkölt Perszephoneia
küld hozzám, hogy még keserűbben nyögve zokogjak?«
Szóltam; s édesanyám ezt mondta azonnal, az úrnő:
»Ó, jaj, drága fiam, gyászsorsú, mint soha senki,
nem csal meg téged Zeusz gyermeke, Perszephoneia,
csakhogy a földi halandók sorsa haláluk után ez:
mert az inak nem tartják össze a húst meg a csontot,
mindezeket megemészti a tűz, lobogó erejével,
rögtön amint a fehér csontok közül életük elszáll,
s lelkük, akárcsak az álomkép, röpül erre meg arra.
Rajta, siess igyekezve a fényre; jegyezd meg azonban
mindezeket, hogy majd elmondhasd Pénelopénak.«
Íly szavakat váltottunk; s jöttek az asszonyok ekkor,
mert ide küldte el őket a fennkölt Perszephoneia,
minden legderekabb harcos felesége, leánya.
Éjszinü vér körül ott gyülekeztek a sűrü csoportok;
tűnődtem: hogyan is szólhatnék mindegyikükkel.
És ez a terv látszott lelkemben a leghelyesebbnek.
Hosszú kardom a combom mellől rántva ki tüstént,
nem hagytam, hogy az éjszinű vért egyszerre igyák mind.
Így hát sorba suhantak a nők, s elmondta a törzsét
mindegyikük; s én kérdezgettem mindet egyenként.
Tűrót láttam először amott, a nemes-születésűt,
ő elmondta, hogy apja a tisztanevű Szalmóneusz,
ő pedig Aiolidész Krétheuszhoz ment feleségül:
és az Enípeusz isteni áradatába szeretve,
mely valamennyi folyó közt legszebben fut a földön,
sétálgatni szokott az Enípeusz tiszta vizénél.
Annak alakját vette a föld rázója magára
s hált a leánnyal az örvényes víz torkolatában,
hol bíbor hullám hegyoromként dombosodott föl,
s elrejtette a földi halandó nőt meg az istent.
Szűzi övét ott oldta meg, álmot hintve a lányra.
És miután a szerelmet eként befejezte az isten,
megszoritotta kezét, s a nevén szólítva kimondta:
»Üdvözlégy szerelemben: az év ha bevégzi futását,
nagyszerü gyermekeket szülsz, mert tudd meg, hogy az isten
ágya sosem meddő; dajkáld azokat, te neveld föl.
Most meg eredj haza és hallgass, soha meg ne nevezzél:
íme, Poszeidáón vagyok én, aki rázza a földet.«
Így szólván lemerült a magashullámu vizekbe.
Terhes lett Tűró és szült: Peliászt s vele Néleuszt,
mindkettő a hatalmas Zeuszt szolgálta erősen;
soknyájú Peliász tágtáncterü széles Iólkoszt
lakta, Pülosz fövenyes földjét Néleusz, a fivére.
Többi fiát Krétheusznak szülte a büszke királynő:
Aiszónt szülte, Pherészt, s Amütháónt, hadszekeres hőst.
Antiopét, Ászóposz lányát láttam utána,
büszkén mondta, hogy ő Kroniónnak karja között hált,
két fiut is szült, Amphíón egy, Zéthosz a másik,
hétkapujú Thébát alapították ezek egykor,
és körül is bástyázták, mert tágtáncterü Thébát
fal nélkül nem lakhatták, noha jó erejük volt.
Alkménét is láttam utána, ki Amphitrüónnak
asszonya volt, és szülte oroszlánszívü vitézlő
Héraklészt, miután Zeusszal szerelembe vegyült el;
büszke Kreón lányát, Megarét is láttam, akit meg
Amphitrüón mindig győztes fia vett feleségül.
S Oidipusz anyját is láttam, gyönyörű Epikasztét,
őt, aki rettenetes dolgot tett balgatag ésszel:
nőülment a fiához; az ifjú megölte az apját,
és így vette el; ámde az istenek ezt fölfedték.
S ő szeretett Thébájában gyötrődve uralgott
kadmoszi népe fölött; vészt mértek az istenek őrá:
anyja a zártkapujú Hádész házába suhant el,
mert kötelet kötözött fel a terme magas tetejére
és a nyakába vetette: fiának hagyta a sok kínt,
édesanyáért bosszútállva mit ád az Erínüsz.
Majd gyönyörű Khlóriszt láttam, Néleusz akit egykor
nagy szépsége miatt vett el, nagy kincseket adva,
legkisebb lányát Amphíón Íaszidésznak,
ez Minüai-beli Orkhomenoszban erősen uralgott,
s lánya Püloszban, ahol tündöklő gyermekeket szült,
Nesztórt és Khromioszt meg a büszke Periklümenoszt is.
Szülte sudár Pérót is, akit bámultak a népek,
s körben a szomszédok kérték, de csak annak akarta
Néleusz adni, ki elhozná az erős Íphiklész
széleshomloku, csámpás csordáját Phülakéból,
bármi nehéz. Egy tisztanevű jós ment csak el érte
egymaga: ám ottfogta a szörnyű isteni végzet
és a mezők pásztornépének vad köteléke.
Csak miután elmúltak a hónapok és a napok mind,
s fordult újra az év, perdült évszakra az évszak,
oldta föl őt az erős Íphiklész, hallva a jósszót,
mert ő elmondotta, betelt vele Zeusz akaratja.
Tündareosz feleségét, Lédát láttam utána,
őt, aki Tündareosznak két hősszívü fiút szült,
lóbetörő Kasztórt, s az ökölvívó Polüdeukészt;
élnek ezek s így rejti el őket az életadó föld,
Zeusztól még odalent is tisztelet illeti őket,
egy napon át fönt élnek mindig, más napon újra
meghalnak; s valamint istent, úgy tisztelik őket.
Ennekutána Alóeusz asszonya, Íphimedeia,
tűnt föl; mondta, hogy őt hajdan megölelte Poszeidón,
két fiat is szült, csakhogy ezek nagy kort sosem értek,
isteni Ótosz meg széleshírű Ephialtész;
legmagasabbra növelte fel őket az életadó föld,
s leggyönyörűbbre, utána a nagynevü Óríónnak.
És a kilencedik évben már ugyanannyi könyök volt
szélessége a két fiunak, nagysága kilenc öl.
Még az Olümposz örök népét is megfenyegették,
hogy nekiesnek a sokrohamú viadal zsivajával.
Olümposzra az Osszát, és Osszára akarták
tenni az erdős Pélíont, hogy az égbe lehessen
lépni: ha felcseperednek, tán még megteszik ezt is:
csakhogy Zeusz és széphaju Létó sarja megölte
mindkettőt, mielőtt kivirágzott volna szakálluk
arcukon és mielőtt még álluk pelyhe kisarjadt.
Phaidrát és Prokriszt láttam, meg a szép Ariadnét,
fondorlelkü Minósz lányát, Thészeusz akit egykor
Krétából kívánt szentelt földjére Athénnak
vinni, de ott nem örült neki; Artemisz ölte meg útján
vízövezett Díában a lányt, dionűszoszi szóra.
Mairát és Klümenét láttam, s iszonyú Eriphűlét,
őt, aki kedves férjéért aranyat fogadott el.
Mindegyiket már nem sorolom föl, nem nevezem meg,
hány hősnek láttam feleségét és a leányát;
mert hisz előbb elfogyna az isteni éj, s lenyugodnom
itt az idő, vagy a társak közt a hajón, vagy e házban,
s istenek és a ti gondotok az, haza mint jutok innen."
Így szólt, és amazok mind hosszan csöndbe merültek,
mind megigézve maradtak az árnyas termek ölében.
Végre fehérkaru Árété szólt köztük eképen:
"Phaiákok, milyen ember ez itt, hogy itélitek őt meg?
Nagyságát meg alakját s elméjét, a kiválót?
Vendégem: de a tisztesség ugyanígy a tiétek;
hát ne siettessétek az útját, és az ajándék
el ne maradjon, mert hisz rászorul; isteneinknek
jóságából kincs van elég sok a termeitekben."
Köztük eként szólalt meg az éltes hős Ekhenéosz,
ő, aki minden phaiák férfiunál öregebb volt:
"Kedveseim, nem céltalanul, nem várakozásunk
ellen szólt a királynő elmés szózata; rajta,
így tegyetek. Hanem Alkinoosz szava, tette a döntő."
Erre meg Alkinoosz szólt, választ adva szavával:
"Hát igen, így is lesz, mint mondod, ameddig a phaiák
jóevezős nép közt élek s kormányozom őket;
vendégünk meg akárhogyan is vágyik hazatérni,
holnapig itt türelemmel várjon, hadd adok át már
minden ajándékot. S útjával a férfi törődjék
mind, s a leginkább én, aki úr vagyok itten a nép közt."
Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Alkinoosz, nagyuram, népednek legjelesebbje,
tarthatnátok akár kerek évig is itten erővel,
fényes ajándékokkal hogyha kiséretet adtok;
én magam is kívánnám ezt, hisz a hasznom is úgy több,
hogyha telibb kézzel kerülök haza drága honomba:
mert jobban szeret akkor a nép és többre becsülnek
mind, kik látnak, amint hazaérek már Ithakába."
Erre meg Alkinoosz szólt választ adva eképen:
"Ó, Odüszeusz, te bizony sose látszol olyannak előttünk,
mint a csalók, a ravasz locsogók, akiket seregestül
táplál itt is, amott is az éjszinü életadó föld,
s mind arról hazudoznak, amit soha senkise látott;
van nemes elme a szódban, van szavaidnak alakja,
s mint egy dalnok, oly értőn mondtad el azt, ami történt,
mindegyik argoszi szörnyü baját s a magad veszedelmét.
Most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:
vaj' láttál-e azok közül egyet, akik veled egykor
Trója alá szálltak s odavesztek, az isteni társak.
Hosszu az éj, nincs vége, nem is kell még lefeküdni
bent a teremben; mondj nekem el még sok csoda-dolgot.
Mert elhallgatnálak akár hajnalhasadásig,
míg te kitartóan szólsz itt sokezernyi bajodról."
Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
"Alkinoosz, nagyuram, népednek legjelesebbje,
van, hogy hosszasan illik szólnunk, van, hogy aludnunk;
hogyha azonban olyan nagyon áhítsz hallani, tőled
ezt nem irígylem, s elmondom keserűbb bajait még
más társaknak, akik később lelték a haláluk:
megmenekültek a harc zsivajából Ílion alján,
s elhulltak hazajutva, mivel gonosz asszony akarta.
Hát miután már mind tovaszélesztette a nőknek
lelkeit, erre meg arra, magasztos Perszephoneia:
Átreidész Agamemnón lelke került közelembe
bánatosan, s köribé gyűlt mind, aki ővele együtt
Aigiszthosz házában halt s töltötte be sorsát.
Itta az éjszinü vért és nyomban utána fölismert:
éles hangon sírt, a kövér könny hullt a szeméből,
terjesztgette felém kezeit, vágyott megölelni.
Csakhogy az izmai nem voltak már jók, s az erő, mely
egykor a hajlékony tagokat töltötte meg, elszállt.
Néztem könnyeket ejtve, a szívem szánta erősen,
majd pedig így szóltam hozzá szárnyas szavaimmal:
»Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
téged a hosszuranyujtó végnek míly neme vert le?
Tán a hajóiddal sujtott le a mélybe Poszeidón,
vészteli fúvását fölverve a vad viharoknak?
Vagy pedig ellenséges nép kaszabolt le a földön,
ökrük s szép juhukat mikor el kívántad orozni,
vagy tán asszonyukért meg a városukért verekedtél?«
Ezt mondtam; mire választ adva azonnal ekép szólt:
»Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
nem sujtott le Poszeidáón a hajóimon engem,
vészteli fúvását fölverve a vad viharoknak,
és nem is ölt meg az ellenséges nép sem a földön,
Aigiszthosz tervelte ki végemet, ő a halálom,
elvetemült feleségemmel hazahíva, leszúrt ott
- vendégelvén - mint ha ki barmot jászol előtt öl.
Így haltam meg a legnyomorultabb véggel; a társak
hullottak körülöttem, akár a fehérfogu disznók
hullanak egyre, mikor valamely nagybirtoku gazda
nászt ül, vagy sokakat meghív, vagy dús lakomát ad.
Már te sok ember hullását láthattad idáig,
párviadalban is és iszonyú heves ütközetekben:
mégis e látványon keseregtél volna leginkább:
mellettünk a borosvödör, és dús asztalok alján
fetrengünk odabent, vérünktől gőzöl a föld is.
Legszörnyűbb volt, mint sikitott Priamosznak a lánya,
Kasszandré, akit oldalamon szúrt át a gonosz nő.
Hallottam, kezemet fölemeltem, azonban azonnal
újra, halódva, leejtettem, kard állt ki belőlem;
és az az ebszemü nő elfordult, még a szemem sem
fogta le, szám sem csukta be, bár Hádész fele mentem.
Nincs is az asszonynál iszonyúbb, mint nála kutyább sem,
nála, ki elméjében ilyen rút dolgokat érlel:
mint amilyen csúf dolgot mívelt, lám, ez a nő is,
törvényes férjét ki megölte. Hiszen hitem az volt,
hogy majd gyermekeim s a cselédek jó örömére
érkezem egykor meg: s ez a legszörnyebb gonosz asszony
hozta magára a csúfságot, de a megszületendő
összes nőre is, arra, ki jó leszen és szelid, éppúgy.«
Így szólt ő; mire én így adtam néki a választ:
»Jaj, bizony Átreusz nemzetségét messziredörgő
Zeusz dühe éppen eléggé sujtja az asszonyi bűnnel,
kezdettől: hiszen oly sokan elvesztünk Helenéért,
s íme, Klütaimnésztré íly cselt szőtt, míg oda voltál.«
Ezt mondtam; mire ő így adta azonnal a választ:
»Éppenezért nődhöz te se légy túl kedves ezentúl
és sose mondd el, amit tudsz, többé néki egészen:
egy részét mondd csak, de sokat titkolj el előle.
Bár, Odüszeusz, téged soha nem gyilkol meg az asszony;
mert ennél okosabb, és jobban is érti a dolgát
Íkariosz lánysarja, okosszivü Pénelopeia.
Mint fiatal feleséget hagytuk az otthoni földön,
harcba vonulva; a mellén csüngött még csecsemője:
most bizonyára helyet foglalhat a férfiunép közt.
Boldog gyermek ez: őt meglátja az apja is otthon,
s ő hozzásimul apjához majd, mint ahogy illik.
Nőm bizony azt sem hagyta, hogy elteljék a fiamnak
látásával a két szemem: engem előbb teritett le.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
rejtve, ne nyíltan térj bárkáddal a drága hazába,
úgy köss ott ki, hisz asszonyban már senkise bízhat.
Most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:
mit hallottatok, éle-e fiam, hol tölti a napját?
Orkhomenoszban tán, a baráti Pülosz fövenyén él,
vagy Meneláosznál Lakedaimón tágterü földjén:
mert tán csak nem halt meg a földön a fényes Oresztész?«
Így szólt ő; mire én így adtam néki a választ:
»Átreidész, mért kérdesz ilyesmit? Nem tudom én azt,
él-e avagy meghalt; kár mondani szélbevesző szót.«
Szólván egymáshoz szomorú szavainkkal eképen,
álltunk bánatosan, s a kövér könny hullt a szemünkből.
S lám: Péléiadész Akhileusznak jött oda lelke
és Patroklosznak, meg a gáncstalan Antilokhosznak,
s Aiásznak, ki a legjobb termetü és alakú volt
minden akháj hős közt, a dicső Akhileusznak utána.
Lelke reám ismert gyorslábú Aiakidésznak,
és zokogó hangon hozzám szárnyas szavakat szólt:
»Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
jaj, te szegény, mit nem fogsz még kieszelni nagyobbat?
Hogy mertél Hádészhoz jönni, ahol csak a holtak
laknak, s nincs tudatuk, s a halandók árnyai pusztán?«
Így szólt ő; mire én így adtam néki a választ:
»Ó, Akhileusz, Péleusz fia, legjobb minden akháj közt,
Teiresziászt kellett kérdeznem, hátha tanácsot
mond, hogyan érhessek haza már, sziklás Ithakába;
mert hiszen eddig akháj földnek közelébe sem értem,
sem földemhez, örökké bajban. Nálad azonban
senkise volt inkább boldog, de bizony sosem is lesz:
mert hisz előbb istenként tiszteltünk mi, akhájok,
míg éltél, s most íme uralkodol itt a halottak
népe fölött: ne szomorkodj hát a halálon, Akhilleusz.«
Így szóltam; mire ő így adta azonnal a választ:
»Csak ne dicsérd a halált nékem soha, fényes Odüsszeusz.
Napszámban szivesebben túrnám másnak a földjét,
egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség,
mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak.
Rajta azonban, szólj nekem egy szót drága fiamról,
ment-e utánatok ő, elsők közt küzdeni, vagy sem?
Szólj a derék Péleuszról is, ha talán valamit tudsz:
megvan-e még tisztsége a népes mürmidonok közt,
vagy már megvetik őt Hellászban, a phthíai földön,
mert a kezét meg a lábát már lenyügözte az aggkor?
Gyámolaként bizony én ha a nap sugarában aképen
állhatnék, ahogy egykor a tágas trójai téren
öltem az ellenség legjobbjait argosziak közt,
hogyha ekép házába mehetnék, csak kis időre:
rettenetes kezeimmel, erőmmel azokra rohannék,
kik bántalmazzák s fejedelmi jogát elorozzák.«
Így szólt ő; mire én így adtam néki a választ:
»Én biz a tisztanevű Péleuszról mitse tudok még,
ámde Neoptolemoszról szólok, drága fiadról,
mondom a tiszta valót, ahogyan kérdezve kivánod.
Mert hiszen őt én vittem arányos görbe hajóval
Szkűroszból a remeklábvértes akháj seregekhez.
S hogyha a trójai vár alján hadiszerre siettünk,
mindig először szólt a tanácsban, szót sose vétett:
isteni Nesztór s én voltunk csak nála különbek.
És amidőn érccel vívtunk mi a trójai síkon,
nem maradott bizony ő a tömegben, a nagy sokaságban,
messze előrerohant, sose hátrált senki elől sem,
és meg is ölt sok férfit a rémületes viadalban.
Én bizony azt mind nem sorolom föl, nem nevezem meg,
mennyi vitézt ölt meg, verekedve az argoszi népért,
csak hős Eurüpüloszt említem, a Télephidészt most,
kit ledöfött érccel, s elesett körülötte a számos
kéteiosz haditárs, ezt tette a nőknek adott kincs.
Nála sosem láttam szebbet, csak az isteni Memnónt.
S hát amikor szálltunk be a lóba, amelyet Epeiosz
készített, jeles argosziak, s rám volt az egész terv
bízva: a rejteket ott föltárni, meg újra becsukni,
akkor az argoszi nép fejedelmei és vezetői
könnyeiket morzsolták mind, remegett is a térdük:
rajta bizony nem látta szemem, hogy szépszinü bőre
elsápadna akár, vagy hogy könny futna le arcán
s lopva törülgetné: hanem inkább sűrün esengett,
hadd törhessen elő, s markolva a kardja fogóját
és a nehéz kelevézt, tört volna a trójaiakra.
Majd, hogy földúltuk Priamosz meredekfalu várát,
zsákmányrésszel, ajándékkal hágott a hajóra,
sértetlen: meg nem sebesült soha dárda hegyétől,
kézitusában sem sebesült meg, bárha a harcban
ez megesik sokszor, hisz Arész sose nézi, hol őrjöng.«
Így szóltam; mire lelke a gyorslábú Akhileusznak
aszphodelosz-téren nagyokat lépdelve továbbment,
örvendezve, amért elmondtam, hogy fia míly hős.
Közben az elhúnyt többi halottnak lelke körémállt
bánatosan, s mindjük valamit kérdett a bajában.
És egyedül Telamóniadész Aiásznak a lelke
állt félrébb, most is haragudva a győzelemért, mit
bárkáknál vetekedve, fölötte arattam: Akhilleusz
fegyvereit kaptam meg, amelyeket anyja kitűzött.
Trójai ifjak itélkeztek, meg Pallasz Athéné.
Csakhogy bár sose győztem volna e párviadalban:
ekkora hős szállott le miatta a földi homályba:
Aiász, ő, aki termettel, tettel kimagaslott
minden akháj közt; tisztanevű Akhileusznak utána.
Őt megszólítottam ekép mézes szavaimmal:
»Aiász, tisztanevű Telamón fia, holtod után sem
hagysz a haraggal föl, melyet ellenem érzel az átkos
fegyverekért? Azokat kárunkra mutatta fel isten;
mert te, ki ekkora bástyánk vagy, dőltél ki miattuk.
Mint ama Péleión Akhileuszt, mi akhájok aképen
szűntelenül siratunk téged. S itt senkise vétkes,
csak Zeusz volt, ki a dárdavető danaosz daliákra
megharagudva nagyon, rádküldte a vészteli sorsot.
Lépj ide, kérlek, uram; hallgasd meg a szóm, a beszédem;
indulatát s erejét fékezd meg büszke szivednek.«
Így szóltam; hanem ő választ nem adott, de a többi
holt hős lelke után a sötét Ereboszba továbbment.
Ott, noha még haragudva, talán szólt volna nekem, vagy
újból hozzá én: de szivem kedves kebelemben
ekkor a többi halott lelkét is látni kivánta.
Ott láttam Mínószt, Kronidész ragyogó fiusarját:
tartva arany jogarát, holtak közt tette a törvényt
trónján; s ők döntő szavait kérték a királynak,
ülve meg állva körül, Hádész tágas kapujában.
Majd meg az órjás Óríónt láttam meg utána,
aszphodelosz-réten vadakat hajtott a hatalmas,
melyeket egykor még maga ölt meg a pásztori bércen,
és markába simult sose-romló ércbuzogánya.
Láttam még Titüószt, a magasztos Gaia fiát is,
teste kilenc telket betakarva terült el a földön;
mindkét oldalon egy keselyű ült és a belébe
vájva, a máját tépte; elűzni se tudta kezével:
mert Létót támadta meg ő, Zeusz büszke szerelmét,
míg Panopeusz gyönyörű mezején Pűthó fele lépdelt.
Láttam, Tantalosz is hogy szenved, míly nagy a kínja,
egy tónak közepén: állát csapdosta a hullám,
úgy állt, szomjuhozott, a vizet sose tudta elérni:
mert valahányszor csak lehajolt az öreg, hogy igyék már,
annyiszor elhúzódott tőle a víz; a sötét föld
látszott lába alatt, szárazzá tette az isten.
Közbe fölötte magas fák lengették a gyümölcsük,
drágagyümölcsű gránátalmafa, körte meg alma,
édes, jó füge és viruló-koronáju olajfák;
és az öreg valahányszor fölnyúlt, hogy leszakítson
egyet, a szél a sötét felhők fele csapta az ágat.
Láttam: Szíszüphosz is hogy szenved, míly nagy a kínja,
mindkét kézzel egy órjás sziklát tolva előre.
Kézzel is és lábával is úgy nekidőlt ama szirtnek,
úgy görgette a csúcs fele azt: de amint a tetőre
ért vele épp, azt súlya megintcsak visszavetette:
s újra a völgybe gurult le rohanva a szikla, az átkos.
Nékifeszülve megint elkezdte taszítani; csurgott
sok veritéke, fejét a kavargó por boritotta.
Aztán Héraklész erejét láttam meg, azaz csak
képmását: hiszen ő maga él örök isteneink közt,
ott lakomázik, s karcsubokájú asszonya Hébé,
nagy Zeusznak s az aranysarujú Hérának a lánya.
És körülötte zsibongtak a holtak, akár a madárraj,
erre meg arra riadva rohantak; mint a sötét éj
lépdelt, meztelen íját tartva, nyilát is a húron,
zordul pillantgatva, akárha kilőni akarná.
Rettenetes kardtartó szíj köritette a mellét,
drága aranyból volt, csodaszép veretek diszitették,
vadkanok és medvék, tüzelőszemü bérci oroszlán,
ütközetek, harcok, gyilkosság, emberölések.
Újabb dolgot akár sose készítsen, ki e szíjat
egyszer ilyen nagy művészettel földiszitette.
Ő meg amint rámpillantott, nyomban meg is ismert,
és zokogó hangon hozzám szárnyas szavakat szólt:
»Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
jaj, te szegény, bizonyára olyan rossz sors az, amit tűrsz,
mint amilyent magam is hordottam a nap sugarában.
Én Kronión Zeusznak voltam fia, csakhogy a kínom
végtelen és csúf volt: nálam sokkal ki silányabb,
az lett zsarnokom, és iszonyú munkákra jelölt ki.
Még ide is küldött, hogy a szörny-ebet elvigyem innen,
mert azt hitte, hogy ennél már nehezebb feladat nincs.
Hádész házából fölvittem, a földre vezettem,
mert Hermész kísért s a bagolyszemü Pallasz Athéné.«
Így szólt, és tovatűnt Hádész palotája ölében;
én pedig ott álltam s vártam, hogy hátha előjön
még ama hősökből egy, kik rég szálltak a sírba.
S tán meglátom, ahogy kívántam, e régieket még:
Thészeuszt, Peirithooszt, deli sarjait isteneinknek;
csakhogy a holtak egész sokasága előbb odatódult
szörnyü zsivajjal; sápadt félsz ragadott meg azonnal,
hogy rámküldi a rettenetes Gorgó-fejet is még
Hádész házából a magasztos Perszephoneia.
Gyorsan a fürge hajóhoz eredve, parancsot is adtam:
társaim oldják el, fölszállva, a tatköteléket.
Fölszálltak szaporán, evezők mellé telepedtek.
Ókeanosz folyamán hordozta hajónkat a hullám
s vitte előbb a lapát lefelé, azután meg a jó szél.
Fordította: Devecseri Gábor
forrás: http://mek.oszk.hu/00400/00408/html/index.htm
