(I. 1-60.)
A sötét erdőben
Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az uton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
nem is tudom, hogyan kerültem arra,
csak a jó útról valahogy leszálltam.
De mikor rábukkantam egy hegyaljra,
hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,
melyben felébredt lelkem aggodalma,
a hegyre néztem s láttam, hogy gerince
már a csillag fényébe öltözött,
mely másnak drága vezetője, kincse.
Igy bátorságom kissé visszajött,
mely távol volt szivemből teljes éjjel,
melyet töltöttem annyi kín között.
És mint ki tengerről jött, sok veszéllyel,
amint kiért lihegve, visszafordul,
még egyszer a vad vízen nézni széllyel:
úgy lelkem, még remegve borzalomtul
végignézett a kiállt úton újra,
melyen még élve senkisem jutott túl.
Majd fáradt testemet kissé kifujva
megint megindulnék a puszta lejtőn,
mindég alsóbb lábam feszítve súlyra.
És im, amint meredni kezde lejtőm,
egy fürge, könnyü párduc tünt elémbe
szép foltos bőrrel, csábosan, megejtőn.
S nem tágított utamból tarka képe,
inkább elzárta s úgy előmbe hágott,
hogy futni fordultam már, visszalépve.
De hajnal aranyozta a világot
s feljött a nap azon csillagsereggel,
mely véle volt, midőn e szép csodákat
megmozdítá Isten az első reggel:
úgy hogy nekem reményt az ellenségre
vínom párduccal s tarka szörnyeteggel
adott az óra s évszak édessége:
de jaj! a félelem megint leláncolt,
feltünvén egy oroszlán szörnyü képe:
mely emelt fővel közeledni látszott
s dühös éhséggel zsákmányát kereste,
úgy hogy a lég tőle remegni látszott.
S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste
terhesnek tünt föl minden céda vággyal
s ki miatt lőn már annyi népnek veszte.
Ez megbénított olyan bénasággal,
hogy elvesztém a magasság reményét
a láttából eredő gyávasággal.
És mint ki lesné kocka nyereményét
ha jő a pillanat, mely vakra forgat,
búsan átkozza játékos merényét:
olyanná tőn engem e nyugtalan vad,
mely újra elűzött a magasságtól
ama vidékre, ahol a nap hallgat.
Huszonhatodik ének:
Odysseus utolsó utazása
Örülj Firenze, oly nagy vagy te hírrel,
hogy tengereket s földet ver a szárnyad,
és nagy neved a mély pokolig ér el.
Népedből ott rablók közt öten állnak
olyak, hogy én szégyeltem magam értük,
s neked se nagy dicsőségedre válnak.
Amit hajnalkor álmodunk, megéljük:
mi is megérjük nem sok idő mulva,
mit Prátó kíván, s mások, hogy megérjük.
És ha most jönne, korán az se volna,
s ha jönni kell, most jöjjön és ne később,
mert fájóbb lenne, aggkoromra hullva. -
Most magával vont mesterem, a lépcsőt
megmászva, melyen az imént lehágtunk,
s mely bajjal vitt fel újra engem és őt,
s fenn újra a magányos útra vágtunk,
mely kő és szirt között előnkbe nyílott,
s nem boldogult kezünk nélkül a lábunk.
Haj, sírtam akkor és most újra sírok,
s rágondolván, mit láttam, szorosabbra
vonom, okulva azon, amit írok,
lelkem fékét, ne menjen rossz utakra,
nehogy kincsét önmaga elfecsélje,
ha jó csillag, vagy még jobb Más megadta.
Mint a paraszt, ledőlve a hegyélre
nyáron, mikor legkevesebb időn át
borúl a nap világos arca éjbe,
s légy helyett szunyog zsong a levegőn át,
tüzektől látja csillagozni lassan,
hol szüret áll, vagy szántás, lenn, a rónát:
úgy láttam én, mihelyt elég magassan
voltam, hogy szemeim fenékre láttak,
a nyolcas számu bugyrot, csillagosan.
S mint az, kiért a medvék bosszut álltak:
látta az Illés szekerét utazni,
a lovak égnek ágaskodva szálltak:
de szemmel nem volt látható, hogy az mi,
mert a szekér nem, csak a lángja látszott,
mint egy felhőcske, már csupán arasznyi:
úgy e völgy torkában táncolva játszott
minden kis láng, s egy sem mutatta titkát,
hogy egy-egy bűnös is járt benne táncot.
Hogy lássak jól, kihajoltam a hídgát
fölött s löketlen is leestem volna,
ha nem kapok meg egy kinyúló sziklát.
S Vezérem, így figyelni látva, szóla:
"Egy bús lélek van minden tűzbe rejtve,
és önnön lángja lesz számára pólya."
"Gondoltam már" - feleltem - "erre, sejtve
s most hogy szavadtól bizonyos dolog lesz,
megkérdem: kit zár, jobbra-balra lejtve
ott az a láng, mely végén hasitott lesz,
s két ágra oszlik, mint a máglya lángja,
melyen öccsével égett Eteoklesz?"
Felelt: "Két hőst borít e törpe máglya:
Ulyssest s Diomédest; kik kinokra
együtt mentek, mint hajdan a csatákra,
s lelkük e lángban nyögi és zokogja
a Ló cselét, amely a drága magnak
kapút csinált, melyből nőtt Róma bokra.
S Deidámia bújáért is zokognak,
ki Achillest gyászolja holtan is még;
s a Palladiumért is számot adnak."
És én: "Ha szólni bír e lángban is még
a lélek: mester, kérlek, újra kérlek,
s ezerszer is, vedd úgy, hogy kérlek ismét,
hogy engedd, hogy innen tovább ne térjek,
míg a szarvas láng hozzánk nem fog érni;
von a vágy, látod, hogy velük beszéljek."
És ő felelte: "Kérésed dicsérni
méltó és nincs ok, hogy meg ne tehessem:
hanem tenéked nem szabad beszélni.
Tudom, mit kívánsz tudni és szivessen
fogok velük magam beszélni. Hagyj hát,
hogy nyelvedért a görög meg ne vessen."
Aztán helyét kilesve s pillanatját,
megvárva, míg a láng elébe lebben,
így hallottam beszélni lelkem atyját:
"Ó, ti, egy tűzben egyesítve ketten!
ha örömet tehettem nektek élve,
ha bármilyen kis örömet tehettem
nagy verseimben titeket dicsérve,
ne menjetek tovább: szóljon az egyik,
milyen tájra vonult meghalni félre?"
S lobogva az antik láng fényesebbik
s nagyobbik ága most suhogni kezdett,
mintha a tüzet szél ujjai pedzik.
S mialatt csücske ide-oda rezgett,
mintha nyelv volna, képes a szavakra,
magából ilyen hangokat eresztett:
"Elhagyva Circét, aki visszatarta
több mint egy évig, ős Caëta mellett,
mely Aeneástól még nevét se kapta,
se kis fiam, se vénségtől elernyedt
atyám, se nőm, akinek örömére
őriznem kellett köteles szerelmet,
le nem győzhetett, lelkem szenvedélye:
látni világot, emberek hibáját,
s erényüket, s okúlni, mennyiféle.
S bejártam a tenger ezernyi táját,
pár szál deszkával, és a pár legénnyel,
ki el nem hagyta még a csöppnyi gályát.
A két hispán part közt eveztem én el;
láttam Marokkót és Sardiniát,
a tenger többi fürdő szigetével.
S vén, lassu volt már a kis társaság,
s a szoroshoz értünk, mely arra fekszik,
hol Herkules emelte oszlopát,
Hogy onnan már ne menjen senki messzibb,
s jobbkézről lassan elmarad Sevilla,
balkézről Septa tünedezni tetszik.
"Ó, társak, bár veszélyek ezre víjja
sziveteket, mégis Nyugatra hágtok:
ha látástokból, bármi sok a híja,
őriztek" - szóltam - "még egy csöppnyi lángot,
ne sajnáljátok megkeresni tőle
a Nap útján a néptelen világot!
Gondoljatok az emberi erőre:
nem születtetek tengni, mint az állat,
hanem tudni és haladni előre!"
Igy tettem bennük élessé a vágyat,
e kis beszéddel, útra; úgy hogy őket
alig tarthattam: nem volt egy se fáradt.
A far keletre és az evezőket
bolond repűlés szárnyaivá tettük,
s vitorláink mind balfelé verődtek.
Új ég, új csillag ragyogott felettünk,
ha jött az éj; a mi egünk lebújva
a tenger alá, már egészen eltűnt.
Ötször csempült meg, ötször telt meg újra,
új világgal a holdvilágnak alja,
mióta beléptünk a vészes útra,
mikor im egy hegy tünt előnkbe, barna
a messzeségtől, s oly magasra nyúlott,
milyet sem élve nem láttam, se halva.
Örültünk, de örömünk gyászba múlott,
mert az új földről felhő jött, s viharja
kicsiny deszkánk gyenge orrára hullott,
s háromszor azt a vízben megcsavarta,
negyedszer a farát magasba vonta,
orrát mélybe - Valaki így akarta -
s fejünk fölött a vizet összenyomta."
fordította: Babits Mihály
forrás: http://mek.niif.hu/00300/00362/html/index.htm
